Igaz, hogy az első részt megelőzően nem
nem dokat tudot a kultikus képregényről? 

Valóban, semmit sem tudtam róla. Van egy Uncanny X Men nevű klubzenekar Sydneyben, és amikor hallottam a meghallgatásról, azt hittem, róluk készítenek filmet (nevet). Később persze betáraztam az újságokból, és elkezdtem olvasgatni őket. Amikor Bryan Singer (a rendező – a szerk.) meglátta, hogy a füzeteket bújom, a producer lelkére kötötte, nehogy elolvassam őket. Nem értettem, miért ne láthatnám őket, de aztán leesett, hogy a legnagyobb félelme az, hogy a moziból valami kétdimenziós vacak sül ki, egy nagyon felszínes, pehelysúlyú dolog. Jól érezte, hogy az X-Men erőssége abban áll, hogy három dimenzióban működik, és jogosan tartott tőle, hogy a színészei amolyan „Piff-puff, bimm-bumm!” típusú dolgot csinálnak majd belőle. Persze a producer nem fogadott szót, és mindig hozzájuttatott a legjobb részekhez (nevet). A lakókocsiajtó alatt becsúsztatta őket.

- Örömmel játszotta el ismét Farkas szerepét?

Ó, igen. Annyira ritkán tud az ember visszatérni egy már ismert karakterhez, egy jól ismert stábhoz. Voltak ugyan új szereplők, de az egész így is olyan volt, mint amikor újra otthon töltesz egy hetet. Bevallom, egyedül attól tartottam, nehogy elbízzuk magunkat. Úgy éreztem, hogy az első filmben volt valami, ami az akciófilmek többsége fölé emelte. Bryan érdekes dinamikát adott a karaktereknek, ami túllépett az akció- és a szuperhőstípusú dolgokon. Tartottam attól, hogy az első rész sikere elbizakodottá tesz minket, és mivel már jól ismertük egymást, és jó kis murinak néztünk elébe, a film elveszti ezt a jellegzetességét. Szerencsére ez a félelmem hamar elpárolgott, ami éppen a Patrick Stewart és Ian McKellen fémjelezte szereposztásnak köszönhető. Patrick és Ian afféle arisztokratikus alakjai a hagyományos angol színjátszásnak, akik – még ha nem is kapnak ugyanannyi időt a vásznon – meghatározzák a hangnemet és a kemény munka légkörét. Ez szórakozás, de egyben szigorú munka is. Nincsenek sztárallűrök, mert ott van melletted két nagy színész, akik már hosszú évek óta dolgoznak átkozottul keményen. Így nagyon könnyű volt visszailleszkednünk. Az első két-három hónapban már minden a terv szerint haladt, szinte hisztéria nélkül, ami elég bizarr volt. (nevet)

- Az első rész mind a megveszekedett X-Men-rajongókat, mind a figurákat nem ismerő átlagnézőt kielégítette.

Az emberek csakugyan szerették. Nekem különösen tetszett, hogy a film valósággal vonzotta az érdeklődést. Sok ember úgy érezte, hogy az X-Ment látnia kell. Úgy emlékszem, a bemutatás hétvégéjén nézőcsúcsot döntöttünk, és a rajongóbázis messze meghaladta a Fox várakozásait is. Ráadásul egy új közönséget is megszólított, például az öregeim barátai is elmentek, akikről nem is gondoltam volna, hogy megveszik a jegyet, mégis tetszett nekik. Bryan fantasztikus munkát végzett: egyfelől újjáélesztette a képregény műfaját, másfelől pedig készített egy filmet, amely a gyerekek számára is élvezetes volt, és a szüleim generációja is talált benne valamit. Volt tehát mire építeni a második rész esetében, amely még jobb film, és úgy gondolom, az embereknek tetszeni fog. Egy kicsit több benne az akció, magabiztosabb a film, és szerintem a forgatókönyv is jobb. Szeretem az első részt, de tényleg úgy gondolom, hogy ez a mostani 50%-kal jobb.

- És továbbra is megtalálható benne az a jellegzetesség, amelyről beszélt?

Persze. A második rész legalább annyira sötét hangulatú, és természetesen az én szerepem által egy kicsit intenzívebb is. Amikor Farkas feltárja a múltját, válságba kerül, és innentől válnak a dolgok rendkívül mozgalmassá. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy ez a film egyben viccesebb is az első résznél. Minden szinten tudatosabb az elődjénél, és anélkül hogy becsmérelni próbálnám azt, elképzelhető, milyen súlyos nyomás volt az első nagy filmjét készítő Bryan Singeren, amely ráadásul egy a Fox által régóta visszatartott franchise volt. Öt éve volt már a kezükben, de nem akartak zöld utat adni, amíg nem voltak benne biztosak, hogy minden rendben. Mivel tudták, hogy ez egy remek darab, így nagy volt a nyomás.

- Mennyire volt érezhető ez a kényszer a forgatások alatt?

A helyszín tele volt nagykutyákkal, akik állandóan a telefonjukon lógtak. De ezúttal Bryan lényegesen magabiztosabb volt – remélem, nem bánja, hogy ezt mondom. Én magam is. Az első hónapban eléggé féltem. Talán magamnak sem mertem beismerni, de esküszöm, 4-6 hétnek is el kellett telnie, mire teljesen magaménak éreztem a szerepet, és felocsúdtam a sokkból, amit az okozott, hogy az ausztrál filmekből hirtelen a hatalmas hollywoodi díszletek közé csöppentem. Az X Menre költött pénzből egy életpályára való mozit készíthettem volna otthon (nevet). Ez egy más világ. Olyan volt, mintha egy Rolling Stones-koncert helyszínén mászkáltam volna, statisztákkal és világítással, ráadásul a lakókocsim majdnem akkora volt, mint az otthoni házam. Minden úgy tűnt, mintha nem e világi lenne, és jó időbe telt, mire lenyugodtam. A második résznél már volt egy kis tapasztalatom, így magabiztosabb voltam, és az egész sokkal könnyebben ment.

- Farkas szerepe nemcsak lelki, de rendkívüli fizikai igénybevételt is jelentett.

Jó sok izomlazító gyógyfürdőre volt szükségem a nap végeztével (nevet). Volt egy hosszú, intenzív harcjelenetem a Kelly Hu által játszott figurával, amit három hétig egyfolytában forgattunk. Szerencsére a kicsivel nagyobb költségvetés előnye, hogy a karmaimmal nem sértettem fel senki arcát. Mihelyt ugyanis olyan jelenet következett, amelyben a karmok közelebb kerülnek a fejhez, a számítógépekre bízták a dolgot. Az első résznél szegény kaszkadőrök jó néhány sebhelyet begyűjtöttek emiatt. Vicces, hogy a legtöbb kritika, amit az első rész kapcsán kaptam, azt vetette a szememre, hogy Farkas nem volt elég belevaló. Nem értettem, mire gondolnak, de amikor megnéztem a filmet, úgy éreztem, valahol igazuk van. Néhol kap egy kicsit, de ő maga nem ad túl sok pofont. Ezt a kis gikszert most helyrehoztuk. Az általam játszott hős most nem kímél senkit: mániákus dühe szinte áthat mindent. És ahogy említettem, az ő története ezúttal mozgalmasabb, így nemcsak fizikailag, de érzelmileg is megerőltető volt.

- De azért fantasztikus hivatás az Öné.

Való igaz, hihetetlen egy meló. Emlékszem, az első rész előtt találkoztam rajongókkal, akiknek a tekintetéből ezt olvastam ki: „Jobb, ha nem rontod el, komám, mert én egész életemben erről a szerepről álmodoztam.” Nem szeretnék beképzeltnek tűnni, de végül az okozta a legnagyobb örömet, hogy maguknak a rajongóknak is tetszett.

- Talán az a trükk az egészben, hogy valami olyasmit hozzunk létre, amit a képregény rajongói is élveznek, de önálló filmként is megállja a helyét.

Teljes mértékben. Remek példa erre A Gyűrűk Ura. Bátran kell ezekhez a dolgokhoz nyúlni, mert nem az számít, mit olvasol az oldalakon, vagy mi teszi sikeressé a képregényt, csak az, mi él a gyermekek vagy a füzetet gyermekként olvasó felnőttek képzeletében, és ez merészebb, mint gondolnánk. A könyvekből készült filmfeldolgozások gyakran kiábrándítóan hatnak, mert a könyvben olvasottakat a képzeletünk kiszínezi. Valahol mégis a magad szemlélete szerint kell nézned, tudván, hogy sokan, akik megnézik a filmet, remélhetőleg nem ismerik az eredetit, de a lényeg mégis megragad bennük. Szerintem itt is erről van szó. Bryan Singer fantasztikus munkát végzett, mert ragaszkodott az elképzeléseihez. Olyan személyiségre volt szükség, akiben megvan az elhivatottság és az erő, hogy véghezvigye mindezt. A Gyűrűk Urához hasonlóan az X-Men is ezerféle különböző véleményt hoz majd felszínre, de Bryannek megvan a maga véleménye és ragaszkodik ahhoz.

- Csodálatos pár évet tudhat maga mögött. Mikor is szerepelt Londonban a National Theatre-rel?

1999-ben fejeztük be az Oklahoma című musical előadásait. Valójában Trevor Nunn szombaton játszik utoljára a National Theatre-ben, és reméltem, hogy el tudok menni Londonba, hogy részt vegyek a búcsúztatóján, de forgatásom van éppen akkor. A lényeg, hogy 1999-ben, amikor befejeztük az Oklahoma előadásait, nem gondoltam volna, hogy ez jelenti a belépőt Hollywoodba. Idén egyébként visszatérek a színpadra. Július 21-től a Broadwayn adunk elő egy új musicalt, a Boy from Ozt, ez lesz az első ausztrál musical, amely eljutott a Broadwayre.

- Annak idején, amikor John Travoltával forgatta a Kardhalat, mindketten arról beszéltek, hogy egyszer talán jó lenne egy filmmusicalt forgatni. Van erre esély?

A Kardhal alatt arról beszélgettünk, hogy a musical manapság nem túl népszerű műfaj, és talán a Travolta főszereplésével készült Grease volt az utolsó valóban sikeres darab. Ez mára természetesen megváltozott, és szerencsére az én szájízem szerint alakulnak a dolgok. Ez nagyszerű, mert tényleg szeretnék egy filmmusicalben szerepelni – ezt le is kopogom.

IC Press